Házsongárd Alapítvány

Tört Kövön és Porladó Kereszten

A kolozsvári Házsongárdi temető

A középkori településeken, így Kolozsvárt is, eleinte a templomok köré, a cinterembe temetkeztek, az egyházi személyek, fontosabb tisztségviselők pedig a templom földjébe, kriptájába. A főtéri Szent Mihály templom körül alakult ki Kolozsvár első, a XVI. század végéig használt temetője. Közben a város védőfalai mentén is kisebb sírkertek létesültek. Az 1585-ben kitört nagy pestisjárvány idején már nem volt hely a régebbi sírkertekben, úgyhogy a városi tanács május 11-én határozatot hozott: „a Torda utcai kisajtón kívül való földben, ahol mostan az dinnyét vetették, egy jó és tágas darab helyt szakasszanak temetőhelynek, ahova mind szegény és gazdag személy válogatás nélkül temetkeznék, mely helyt jó örökös sövénnyel befogjanak”. Még abban az évben elkezdtek temetkezni a kijelölt, várostól délre fekvő helyen. A sírkert rendre terjeszkedett felfele a domboldalon, s az 1830-as évekre érte el azt a déli határt, ameddig a régi, történelmi sírkert terjed. Mivel a domboldalt a kolozsváriak Házsongárdként emlegetik, a XX. században neve összeforrt a temetővel.

A temető megnyitásától fogva a városi tanács felügyelete alá tartozik, s felekezeti különbség nélkül temetik ide a halottakat. Csak a lutheránusoknak van – a főkaputól jobbra eső – külön sírkertjük, melyet 1739-ben egy katonatiszt ajándékozott az egyházközségnek. A keleti szélen a XIX. században kialakult egy izraelita temető is, ez már évtizedek óta le van zárva. A köztemető történelmi része a főutaktól elválasztott parcellákra van osztva, ezeket római számok és betűk jelölik.

A Házsongárdi temető 2004-től az országos műemlék-jegyzékben is szerepel. Jelentőségét több szempont is indokolja. Még mindig található benne néhány nagyon régi sírkő. Ezeknek két típusa volt elterjedve. Egyik a hasáb alakú, egyik oldalán ereszesen bemélyített fejkő, az eresz alá rendszerint mesterségjelvényt, címert, gyermek-alakokat véstek ki, majd következett a magyar, német vagy latin felirat néhány életrajzi adattal. A módosabb vagy tanult embereknek gyakran koporsó alakú fedkövet (tumbát) készítettek, ennek két menedékes oldalára került a felirat, néha az egyik oldalon a férj latin nyelvű, verses szövege, a másikon a feleség magyar nyelvű sorai. Ezek rendszerint néhány életrajzi adatot is rögzítettek, megnevezték a halál körülményeit valamint a túlélőket. A XVIII. században díszesebben faragott barokk stílusú kövek jöttek divatba, majd a XIX. században neogótikus és eklektikus mintájú köveket faragtak, míg a század végén elterjedtek a háromrészes – többnyire márvány vagy gránit – obeliszkek. Az 1960-as évektől a beton típussírok sokat rontottak a temető összképén. A XIX. század közepétől a módos, főúri családok (Bethlen, Mikó, Jósika, Béldi) rangos építészektől tervezett kriptákat emeltettek. A temetőt művészi szempontból is értékes műalkotások sora díszítette. A kőből faragott szobrok egy része napjainkig látható, a fémből lévőket sajnos az utóbbi évtizedben ellopták. A temető mint dús növényzetű park is figyelemre méltó. Igazi hírnevét azonban panteon-jellegének, nagy halottjainak köszönheti. Évszázadokon át Kolozsvár Erdély első városa, tudományos központja, egy ideig fővárosa is lévén, itt számos kimagasló személyiség élt, s tért nyugovóra a Házsongárdba.

Itt nyugszik a zsoltárfordító Szenczi Molnár Albert (1575–1634), a tudós-pedagógus Apáczai Csere János (1625–1659), a betűmetsző művész-nyomdász Tótfalusi Kis Miklós (1650–1702), az orvos-nyelvész Gyarmathy Sámuel (1751–1830), az észak-amerikai utazó Bölöni Farkas Sándor (1795–1842), a magyar regény atyjának tekintett báró Jósika Miklós (1794–1865), a folklórgyűjtő püspök, Kriza János (1811–1875), a múzeumalapító, Erdély Széchenyijének nevezett gróf Mikó Imre (1805–1876) s az utolsó erdélyi polihisztorként ismert Brassai Sámuel (1800–1897). Az első világháborút követően a kisebbségi helyzetbe jutott magyarság nagy halottjai közül is számosan kerültek a Házsongárdba: a költő Reményik Sándor (1890–1941) és Dsida Jenő (1907–1938), az író-politikus gróf Bánffy Miklós (1874–1950) és az építész-író Kós Károly (1883–1977), a színművész Szentgyörgyi István (1842–1931) valamint a színigazgató Janovics Jenő (1872–1945), a grafikusművész Gy. Szabó Béla (1905–1985), a festőművész Mohi Sándor (1902–2001), a történész Kelemen Lajos (1877–1963) és a nyelvtudós Szabó T Attila (1906–1987). A román szellemi-művészi élet halottjai közül is sokan pihennek a házsongárdi sírkertben: a nyelvész-irodalmár Nicolae Drăganu (1884–1939), a biológus-sarkkutató Emil Racoviţă (1868–1947), a fizikus Teofil Vescan (1913–1963), az író Pavel Dan (1907–1937), Emil Isac (1886–1954) és Ion Agârbiceanu (1882–1963), a zeneszerző Gheorghe Dima (1847–1925) valamint a festőművész Aurel Ciupe (1900–1988).

A jelentős sírok, kripták felkeresése több órás, kellemes sétát igényel. A Házsongárdi sírkert Kolozsvár és Erdély történelmének hű tükre.

Dr. Gaal György