Gróf Kuun Géza síremlékét is megrabolták

  • Gróf Kuun Géza síremlékét is megrabolták

    (3. old.)

    A Házsongárdi temetô lutheránus sírkertjének közepe táján nyugszik a Kelemen Lajos által is elismeréssel említett mûvészi kivitelû síremlék alatt osdolai dr. gróf Kuun Géza. Neve ma már feledésbe merült, pedig egykor az erdélyi tudományosság nagy tisztelettel övezett képviselôje volt, a mecénás-tudós fôurak egyik utolsó megtestesítôje. A keleti nyelvészetben szakosodott, megtanult héberül, arabul, törökül, perzsául és szírül. E nyelveket összehasonlító tanulmányokat írt, de kutatta néprajzukat, vallásukat is. Ebbôl az irányból közelítette meg a magyarság ôstörténetét, ennek számos keleti forrását tárta fel, tette közkinccsé. Feldolgozta a magyar Kelet-kutatások történetét is, értékelte Kôrösi Csoma Sándor munkásságát, összefoglalta a Tibetre vonatkozó ismereteket. Beutazta egész Európát, a leghíresebb könyvtárak keleti anyagát kutatta át, számos kongresszuson vett részt.

    Élete nagyrészt Marosnémetihez kötôdött, az anyai ágon örökölt gyönyörû Gyulai-kastélyhoz, ahová gyakran meghívta a kortárs tudósokat, Hunyad megye vezetô értelmiségi embereit. De évente néhány hetet Kolozsvárt és Budapesten is töltött. Ilyenkor tett eleget a tudományos, közéleti felkéréseknek. Sírfelirata is tükrözi, hogy hány helyre megválasztották, hány címmel tüntették ki. A Magyar Tudományos Akadémiának 1883-tól tiszteleti tagja, 1901-tôl pedig másodelnöke volt. A Magyar Néprajzi Társaság tiszteletbeli elnökéül választotta, a Magyar Történelmi Társulatnak egyik alapítója volt, akárcsak az Erdélyi Irodalmi Társaságnak, amelyet haláláig elnökként vezetett. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület is tiszteleti tagsággal tüntette ki, a kolozsvári, budapesti és leydeni egyetemek díszdoktorukká avatták.

    Budapesten érte a halál élete 66. évében, 1905. április 10-én. Az MTA székházának oszlopcsarnokában ravatalozták fel. Majd felesége, báró Kemény Vilma kívánságának megfelelôen szívét a marosnémeti templom kriptájában helyezték el, testét pedig a kolozsvári temetôben. Azért itt, mert az özvegy úgy érezte, férje nélkül nem tud tovább a vidéki kastélyban élni. Azt átadta rokonának, ô Kolozsvárra költözött, s itt naponta felkereste férje sírját. Több kötetben próbálta megörökíteni a gróf emlékét. Érthetô, hogy férjének a lehetô legszebb síremléket állíttatta. Fekete márványból készített klasszicizáló mûalkotás, központi részén a felirat és Sándor József EMKE-fôtitkár sírverse. Legalul tûnik csak fel az özvegy neve, aki 80 éves korában, 1917-ben követte urát a sírba. Az emlékmû két oldalszárnyának közepén a gróf, illetve a grófné bronz-dombormûves koszorú övezte portréja látható. A középsô rész párkányán lefátyolozott, merengô, kezében rózsaszálat tartó leányalak ül. Az egész sírkertet magas vasrácsos kerítés övezi.

    A nyugalmat árasztó emlékmû mindeddig szinte épségben maradt fenn. Néhány évtizede a lány kezébôl kitépték a bronz rózsaszálat, de az összhatás ezzel alig károsult. Most azonban, december-január fordulóján pótolhatatlan veszteség érte a sírt: a temetôben már évek óta garázdálkodók a mindkét portrét övezô koszorút letörték, s kivésték a grófnô arcmását, Vágó Gábor 1925-ben kivitelezett alkotását is. A grófét csak azért hagyták ott, mert túl erôsen volt a márványba beillesztve. Bizonyára rövidesen visszatérnek, nemcsak a portréért, hanem a leányalakért is.

    A temetô immár jó évtizede rablók, sírgyalázók vadászterülete. Arról már sokat írtunk, hogy a koszorúkról még temetés napján lelopják a virágokat. A fedôköveket sorra mozdítják el, hogy ellenôrizzék: kripta van-e alattuk, mert akkor lehet rabolni. Feltörik a kripták ajtaját, ablakát, felfeszítik a koporsókat, hátha valami ékszert találnak a halott csontjai közt. A mûgyûjtés külön mûfaja a fém dombormûvek összeszedése. Így tûnt el Jordáky Lajos, Kovács György portréja s még annyi más sír dísze, címere, emblémája. Mert senki sem védi temetônket. Ami ott történik, csak nekünk fáj, akik sírjainkhoz járunk oda, vagy szimbólumként tekintünk a sírokra.

    Gaal György

    Szabadság,

     

    2003. február 8.
    (XV. évfolyam, 30. szám)

×

Log in